kadar1

Életünk során számos állomással és nehézséggel találkozhatunk, melyeket a fejlődéslélektani perspektíva egy teljesen más, különleges szintre emel – ez adta legutóbbi LelkiMorzsánk témaötletét, melyre Dr. Kádár Annamária pszichológust, egyetemi adjunktust hívtuk el, hogy bevezessen minket ezen állomások rejtelmeibe. Amint azt Kádár Annamáriától megszokhattuk, elrepített minket a mesevilágba, és humorral fűszerezett, mégis komoly mesét hallhattunk olyan életszakaszokról, melyek jelentősek nemcsak a felnőtté válásban, hanem a felnőttkor különböző fázisaiban is.  Ott van például a dackorszak vagy a serdülőkor, melyek milyensége kihat későbbi életünkre, amikor esetleg már a kapunyitási és a kapuzárási pánikkal küzdünk, mégis még mindig magunkon viseljük a korábbi időszakok nyomait. Ha kíváncsi vagy arra, hogy a pszichológus hogyan közelítette meg a fentebbi korszakok rejtelmeit, olvasd el te is új, online rovatunk második cikkét!

A gyerekkor tele van jól elkülöníthető szakaszokkal, melyek segítségével gyönyörűen szemléltethető egy emberi lény lendületes gyarapodása. „A dackorszak, ahogyan a serdülőkor is, a fejlődés lényegi mozzanatai a leválás, a felnőtté válás szempontjából”- emelte ki a pszichológus, aki szerint a dackorszak megjelenése esszenciális, hiszen ez az első olyan időszak egy gyerek életében, amikor elindul a felnőtté válás útján. Ekkor életük fő mozgatórugója a céljaik megvalósítása, mely rendkívüli életbátorsággal, ugyanakkor makacssággal is párosul. Mitöbb, az a csemete tud jól dacolni, aki biztonságosan kötődik a szüleihez.

A dackorszak megismerése jelentősen segítheti egy gyerek nevelését. Először fel kell ismernünk, hogy bár ez a lélektani fázis elsőre – ahogyan a neve is elárulja – negatívnak, esetleg ijesztőnek tűnhet, elemi részei a fejlődésnek. Ilyenkor jelentkeznek a kisembereknél az általuk 6-7 éves korig kontrollálhatatlan érzelmi kitörések, hisztik – mégsem egy tévútról van szó, hanem egy fejlődési szakaszról. Adja magát a kérdés, hogy mit tegyünk, illetve mit ne tegyünk ebben az időszakban?

Kádár Annamária ekkor mókásan használta a „helikopterszülő” kifejezést, mely felettébb találó azt általa leírt helyzetre. Ez a kifejezés szemlélteti azt a jelenséget, hogy egyes szülők úgy köröznek a gyerekük körül, akárcsak a lapátok a légi jármű körül, lesve annak minden mozdulatát és kívánságát. Öltöztetik, vetkőztetik, a tenyerükön hordozzák, bele se gondolva abba, hogy ezzel több kárt tesznek, mint jót, hiszen az ifjonc már el tudja végezni ezeket a feladatokat. Ilyenkor hiányzik a szülő-gyerek kapcsolatból az a szülői felismerés, hogy mikor kell fognia és mikor kell elengednie gyereke kezét.

A másik gyakori hiba, amit elkövethetünk ilyenkor, az a túlzott lekorlátozás, melyet gyakran a szülői túlféltés magyaráz. A gyerek szabadságának megvonása komoly károkat tud okozni annak hosszútávú fejlődésében, viszont a biztonságos határok megtalálása, annak megállapítása, hogy mi az, amit már lehet, és mi az, amit nem, megoldást és keretet kínál a nehéz helyzetekben. Ezeket ráadásul legjobb őszintén és nyíltan közölni az gyermekekkel, mert ők megérzik a határok mögötti szándék komolyságát, és ha ez hiányzik, ők se fogják komolyan venni. A pszichológus példájával élve, a gyerkőc nem hagyja majd abba a szobanövények tépkedését, ha a tiltást azzal indokoljuk, hogy a virágnak az fáj.

A határokat ugyanakkor érdemes továbbgondolni, és eltűnődni azon, hogy mi történik akkor, amikor ezek a határok bevonnak egy másik személyt is, például egy testvért. Úgyszintén kihívást jelenthet határt szabni a testvérharcoknak, melyeknél „igazságos döntéssel sem lehet igazságot teremteni”. Ha mindent centire pontosan mérünk le és úgy osztjuk el, csupán meghosszabbítjuk a testvérféltékenység időtartamát.  Kádár Annamária azt tanácsolja, hogy ha osztozkodási helyzet alakul ki, pl. egy tábla csokin való osztozás, ajánlatos az „egyik oszt másik választ” módszert alkalmazni. Továbbá, a gyermeki alrendszer megfelelő kezelése és a testvérharcok elfogadása megtanítja a gyerekeket az alkudozásra, fejleszti a kompromisszumkészségüket és ezek felnőttkorban nagy előnyt jelentenek.

Szintén kényes nevelési helyzet merül fel, ha valaki elhunyt a családban. A gyászt és a veszteséget a gyerekeknek is ugyanolyan lényeges feldolgozniuk, ahogy a felnőtteknek, ehhez azonban meg kell azt ismerniük. A kicsik egyik fő forrása manapság a világ megismerésére a rajzfilm, melyeken keresztül nem válik egyértelművé, hogy a halál egy végleges, visszafordíthatatlan állapot. A figurák újjáélednek, végtagjaikat visszavarrják, és hipp-hopp, ugyanúgy működnek, mint előtte. A gyerekeket szembesíteni kell a veszteség igazi arcával is és meg kell adni a lehetőséget számukra, hogy részt vegyenek a feldolgozáshoz szükséges rítusokban. A pszichológus álláspontja a témában az, hogy középcsoportos gyereket már el kell vinni a temetésre, mert ezzel megadjuk számukra a lehetőséget, hogy a maguk módján elbúcsúzzanak. Legalább ennyire hasznos, ha beszélünk az elhunyt személyről, felidézünk közös pillanatokat, emlékeket, mert bár fizikailag nincs már jelen, emlékünkben tovább élhet, és ezeket magunkkal vihetjük utunk során, ami a gyermek számára is ugyanúgy fontos.

Egy családban viszont nemcsak a szülő neveli a gyereket. Amikor gyerekünk születik azt szoktuk mondani, hogy mi neveljük fel őt, pedig a saját nevelésünk legalább annyira lényeges a folyamatban. Addig nem fogjuk tudni a gyerek szorongását csökkenteni, míg a saját félelmeinkkel nem nézünk szembe. A pszichológiában a szociális tanulás egyik ága azt magyarázza, hogy a gyerekek egészen kiskoruk óta a szülőtől tanulják meg, hogy a világ milyen dolgokat tartogat számukra. A baba elsősorban az édesanya arcáról, reakciójából fogja megállapítani, hogy a feléjük közeledő kutya veszélyt jelent-e rájuk nézve, vagy ellenkezőleg, egy pozitív része a világnak, mely örömöt tartogat. A gyerekek tehát eltanulják a szülői félelmeket és szorongást. A félelem leplezése ugyanakkor nem feltétlen kínál megoldást, hiszen egy gyerkőc receptorai rendkívül érzékenyek, és hiába mosolygunk és játsszuk el, hogy minden a legnagyobb rendben van, mert tudni fogja, hogy valójában mit is érzünk, amikor jön felénk az állat. Amit tehetünk, az az, hogy mi magunkban megbirkózunk ezekkel a sokszor irracionális félelmekkel, a saját és a gyerekünk érdekében egyaránt.

Sőt, felnőttként rengeteget tanulhatunk a kisemberektől. Megtanulhatjuk újra a kreatív, vidám, humoros belső részünket mozgósítani, elkezdhetjük újra élvezni a spontán élethelyzetek szépségét, megengedhetjük magunknak, hogy néha „struktúrálatlan” időt töltsünk el szeretteinkkel. Legyen szó tehát pánikhelyzetekről, munkahelyi stresszről vagy unalmas hétköznapokról, a gyerekektől ellesett nézőpontok és praktikák remek formában tartanak majd minket.

Paskuc O. Nóra

Write a comment:

*

Your email address will not be published.

Top
Follow us: