23004567_10154752571200216_8177381986218510232_o

„Szeresd felebarátodat, mint magadat”. Mt. 22,39. Mindannyian ismerjük ezt az idézetet, mint valamilyenféle iránymutatást, azonban képesek vagyunk-e mást szeretni, ha saját magunkkal való kapcsolatról ezt nem mondhatjuk el? Hogy érhetjük el azt, hogy magunkat elfogadjuk, önbecsülésünket helyreállítsuk? És mindezek a kételyek milyen formában jelennek meg a külföldön élő családokban, társas kapcsolatokban? Hogyan küzdhetünk meg velük? Ezen kérdések hátterére világított rá Kozma-Vízkeleti Dániel család pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus a KAPSZLI 2017-es őszi, szezonnyitó LelkiMorzsáján, amelyet az alábbi cikkben foglalunk össze Nektek.

23031512_10154752569915216_4824886762328414565_n

Önbecsülésünk alappilléreit életünk négy fontos szférájában kell keresni, ezek az előadó által bemutatott emberképben a biológiai, szociális, pszichológiai és spirituális aspektusok. Ha akár csak egy területen gondjaink vannak az önelfogadással, akkor könnyen „kibillenhetünk”, azonban megfelelő akaraterővel és motivációval fejleszthetjük magunkat, ezzel növelve önbecsülésünket.

Kezdjük mindezek értelmezését a biológiai aspektussal, azaz testi, „hardware-i” önelfogadásunkkal. Mindennek a kulcsa egy egészséges életmód létrehozása, amelyet elérhetünk sporttal, egészségesebb, természetesebb táplálkozással, pihenéssel és kiegyensúlyozott, intim szexuális élettel. Ha jobban belegondolunk, biológiai igényeink sok helyen összefüggnek társas, szociális életünkkel, ugyanis kevés tevékenység oldja jobban a stresszt, mint egy barátokkal, barátnőkkel töltött kellemes időtöltés – például egy közös kirándulás, pihenés, szórakozás, de ide sorolhatjuk akár párkapcsolati életünk egészségének fontosságát is.

Társas életünkben önbecsülésünk alapja a mások általi elismerés, lelkünk ezekből táplálkozik. Ezek által érezzük fontosnak és hasznosnak magunkat egy közegben. Az ember azonban nem lehet minden egyes közegben kiemelkedő, tehetséges, vagy elismert. Mikor a személy kritikát kap például az aktuális munkahelyi teljesítményéről, akkor válaszként olyan közösségektől és társaktól várja az elismerést, melyektől megkaphatja azt. A lényeg tehát, hogy vannak helyek és helyzetek, mikor nem kapjuk meg a várva várt dicséretet, akárhogy is próbáljuk kivívni.

A kérdés, ami sok emberben felmerül az, hogyha ezt mégis megkapja, elhiggye-e a dicséretet. A főnök vajon tényleg értékeli munkámat vagy csak motiválni akar? Mit akarhat tőlem a párom, amikor reggel megjegyezte, hogy jól áll rajtam ez a ruha? Fontos hinnünk az elismerésekben, ha nem is vakon, minden helyzetben, de mindenképp hasznunkra és boldogságunkra válik, ha optimista módon értékeljük az ilyen gesztusokat. Mondani mindezt egyszerű, viszont sok családban szűken mérik az elismerést és a dicséretet. „Nehogy elbízza magát a gyerek” – mondják sokan. Az ilyen helyzetek mély nyomot hagynak az érintett emberekben, sok esetben öröklődik is a viselkedésminta, azonban az ebből való kitörés lehetséges, például egy új, sokkal elismerőbb családi közeg létrehozásával, már szülőként. Ilyenkor a biztonságos, megszokott helyzetek és az ismeretlen új között kell mérlegelni, azonban ami megszokott és hagyományos, az nem feltétlenül élvezhető is.

Szükséges társas kapcsolatainkban mások elismerése is. Nem várhatjuk mástól a jó visszajelzést, ha mi megvonjuk tőlük azt. Ha mi is örömmel ismerjük el mások eredményeit, tulajdonságait vagy gesztusait, akkor nagyobb valószínűséggel kapjuk mi is vissza ezt – mindezzel egy olyan közeget hozhatunk létre, mely nyitott az elismerések kifejezésére.

Spiritualitásunk is jelentős szerepet tölt be önbecsülésünkben. A világról alkotott képünk, a tudat, hogy valami nagyobb egész része vagyunk, egy olyan harmóniát teremt lelkünkben, melynek segítségével megnyugvást találunk saját helyünket és szerepünket illetően. Mindez elengedhetetlen az egészséges önismeret és önelfogadás szempontjából.

23116814_10154752571205216_6536829025605932355_o

Végezetül pedig saját lelkünkben is helyre kell raknunk a kapott elismeréseket. Kozma-Vízkeleti Dániel különösen kiemeli, hogy merjünk azokra a tevékenységeinkre vagy helyzetekre támaszkodni, melyekben kiemelkedünk, melyekben tehetségesnek és hasznosnak érezzük magunkat, hiszen ez ad erőt. Másik gyakori probléma önmegbecsülésünkben az önmarcangolás. Néha gondoljunk csak bele abba, hogy fogadná valaki más, ha olyan kritikusan ítélnénk meg őt, ahogy mi szoktuk néha saját magunkat. Ilyenkor döbbenhetünk rá, hogy mennyire elbillen az ítéletünk. Emellett kifejezetten fontos sikereinket és kudarcainkat is értékelni, összehasonlítani. Sokszor az általunk hitt kudarc értékében sem ér fel sikereink súlyához; ezt kell tudatosítani magunkban és máris egy pozitívabb perspektívából adhatunk önreflexiót.

Mindezek megértéséhez az előadó kiemeli a mesehősöket, mint követendő példákat. A legkisebb királyfi sosem marad otthon egyedül, önmagát marcangolva, a hős még a leglehetetlenebbnek tűnő helyzettel is bátran néz szembe, többször sújt a sárkány fejére, ha szükséges és mindig bízik abban, hogy az elrabolt hercegné épségben várja megmentőjét. Ezek a mesék, ezek a figurák olyan általános igazságokat fogalmaznak meg az önbecsülésről, bátorságról és hősiességről, amely minden korosztály számára követendő példa.

Az előadás utolsó harmadában pedig Kozma-Vízkeleti a külföldön élők önbecsülésével és beilleszkedésével foglalkozik. Egy emigrált, otthonától távol élő ember, pár, esetleg család rengeteg, otthon maradt kapcsolatát és társas közegét hagyja távol. Ennek következtében az elismerést csakis a mellette lévőktől tudja igazán megkapni, ami hatalmas frusztrációkhoz vezethet, amelyet vagy megtanulnak kezelni, vagy tovább fokozódik a probléma. Az előadó szerint ilyenkor az első generációs bevándorlók a kamaszkori fejlődési szakaszhoz rendkívül hasonlító érzelmi állapotba kerülnek. Fontos számukra a változás, az új identitás kialakítása az új kultúrközegben, mégis ragaszkodnak az állandó és biztonságos értékeikhez. Ezért lép fel az az általános jelenség, hogy a kezdeti idealizált helyzetmegítélésük gyors idő alatt átalakul olyan kritikus értékítéletté, amikor az anyaország mércéjéhez hasonlítják új otthonukat, legtöbbször negatív módon. Összegezve tehát, az otthonukat távol hagyó, külföldön szerencsét próbálók önbecsülése olyan gyorsan változó és drasztikus, akárcsak a kamaszoké: folytonos dilemma jelentkezik a változás igénye és a biztonságban maradás között.

Lezárásként Kozma-Vízkeleti Dániel, az előadás alatt legtöbbször elhangzott, egyszerű mondatát idézném: „Szeresd önmagad!”. Önbecsülésünk, a mások által kapott elismerések és az egészséges önismeretünk kulcsa mi vagyunk, amelynek alapja az önelfogadás, a saját magunk iránt érzett törődés és szeretet.

Bazán László

Write a comment:

*

Your email address will not be published.

Top
Follow us: